Prológus: Áh, hogy is volt? ...

PROLÓGUS

Izgatottan ültem a váróteremben. Kicsit ugráltam is a műanyag és narancssárga székben, közben pedig az álját szorongattam. Akkor a klór szag sem izgatott –ilyenkor az embert nem az érdekli. Apu nyugtatgatott, hogy ne pörögjek annyira, mint aki megivott hat doboz Red Bull-t. Egy rózsaszín ruhás, kicsit pufi, néger ápolónő lépett ki a szobából és behívott minket. Apu felemelt és bevitt. Anyu feküdt az ágyon, kezében az újszülött. Apu eltakarta a száját és csillogó szemekkel nézett a babára. Anyu kipirult arccal rám nézett, várta, hogy reagálok.

- Kicsim, ő itt Harold. –apu letett, hogy közelebb tudjak menni az ágyhoz.

- Szia, Harry baba! –simítottam végig a kék ruhadarabon. Apu megfogta a kezem és elvette onnan. Anyu mérgesen ránézett, és habár nem hallottam vagy láttam, éreztem, hogy a szemével valamit mond apunak.

- Edwardban egyeztünk meg. –nyögte ki apu a tíz perces csend után.

- Haroldot akartunk mindig is. –helyesbített anyu.

- Harry Edward Styles. –mosolyogtam rá a kistesómra. Kistesóm… még a gondolattól is libabőrös lettem. Anyuék felnevettek.

- Nem is rossz ötlet. –guggolt le hozzám apa és megölelt.

- Most már hazajössz? –néztem anyura. Ő még mindig mosolygott és megrázta a fejét.

- Nem, kicsim. De nemsokára megyek.

- De anyu! Itt van a baba! Gyere haza! –szemeimet könnyek csípték. Nem hittem el, hogy újabb pár napig nem láthatom, vagy hetekig, évekig…

- Gemma, pénteken megyek haza.

- Nem! Most gyere haza! –könnyeztek be a szemeim, de nem sírtam.

- Kicsim, nem mehetek.

- De! –meg akartam mondani, hogy itt van öcsi, vigyük haza, mutassuk meg neki a házat, azt a szép szobát, amit anyuék rendeztek be neki.

- Gyere, kincsem. Hagyjuk anyut békén. –akarta megfogni a kezem apu, de kirántottam és sikoltottam, hogy nem. Harry felébredt és sírni kezdett. Anyu nyugtatta, de egy nővér bejött és elvitte a babát.

- A néni hová viszi Harryt? –kérdeztem.

- A többi babához.

- Miért viszi a többi babához? Ő az én kisöcsém, nem a többieké! –kezdtem megint a hisztimbe.

- Kicsim, most már tényleg hagyjuk a mamát. –szólt rám apu. Ránéztem anyura, a fáradtsága ellenére mosolyát rám villantotta, bár szemei kis híján becsukódtak.

- Nem! Anyu nélkül nem! –anyu megint felnevetett.

- És Harry? Őt hagyjam itt? –kuncogott.

- Ha miatta kell bent maradnod, igen! –fontam össze kezeimet mellkasom előtt és alsó ajkamat lebiggyesztettem.  

- Gemma! Nem szólok még egyszer! –rivallt rám apu. Ő nem volt olyan türelmes velem, mint anyu.

- Én anyu nélkül nem megyek sehová! –szögeztem ki a szándékomat és a földre ültem. A hideg, laminált padlón felhúztam a lábaimat törökülésbe, karjaim még mindig összefonva, ajkam ugyan úgy lebiggyesztve. Apu elnevette magát, felvett és felültetett az egyik bent lévő székre.

- Hát maradj! –mondta és leült mellém. Anyu elaludt, és ahogy néztem én is nyugodt arcát, elszundítottam…

- Gemma, Gemma, Gemmaa!!! –ugrándozott a tesóm az ágyamon. –Gemm, kelj fel! Gemm!! Késünk!! Gyere máár! –kiabált.

- Hagyj már! –csaptam le egy párnával. Milyen idegesítőek a hét évesek.

- Gemma! Mennünk kell! Elkésünk! –térdelt a fejem mellé.

- Honnan? –nyöszörögtem.

- Jobban mondva te késel el! –mosolygott.

- Honnan? –kérdeztem ismét.

- Az esküvődről Peter-el! Oh, Pete. Adj egy csókot! –cuppogott és ölelgette a levegőt, miközben engem utánozott. –Puszi, puszi! –leszállt az ágyamról –már ismert eléggé ahhoz, hogy tudja, mindjárt kap. –Gemma szereti Peter-t, Gemma szereti Peter-t! –kiabálta. Utoljára beszívtam az ágyam rózsa illatát, majd kipattantam. Elszaladt előlem, de utána futottam.

- Te kis pimasz majom! Szívd vissza! –kiabáltam. Harry anyu mögé bújt, aki éppen a reggelit készítette elő.

- Harry, ne piszkáld a nővéredet. –szólt rá anyu lágyan.

- De ő kezdte. –villantotta rá a boci szemeit.

- Mi? Te kis hazug! Mit kezdtem? Na, gyere ide! –indultam meg felé és megragadtam a karját.

- Gemma, te vagy a nagyobb, neked legyen annyi eszed, hogy békén hagyod! –szólt rám anyu. Utáltam, hogy mindig Harry-t védte, csak mert ő a kisebb. Amint anyu elfordult, Harry kidugta a nyelvét.

- Állj meg, te kis… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert anyu rám kiabált.

- Gemma! Hagyd a káromkodást abba, mert szobafogságot kapsz! –pedig nem akartam olyan csúnyát mondani… annyira… Leültünk az asztalhoz, és Harry direkt mellém ült és az asztal alatt megcsípett egy postás gumival. Én fülön pöcköltem.

- Aú! Anyu, Gemma megpöckölt! –nyavalygott.

- Mi? Én nem is… - kezdtem, ismét reménytelenül.

- Gemma! Ülj ide! –húzott ki egy széket az asztal túlsó végén.

- De én voltam itt előbb! –tiltakoztam.

- Nem érdekel! –jobb volt szót fogadni anyunak. Nem szerettem vele ellenkezni, mert következményei voltak. Duzzogva hátratoltam magam a székben, hangos léptekkel mentem át az új helyemre és lecsaptam a tányért, ami majdnem összetört.

- Fejezd be a hisztizést! –kaptam az újabb parancsot. Harry az asztal alatt megrúgott, de csak megrándultam. Sokkal keményebben adtam vissza neki, de mielőtt feljajdult volna, felálltam és elmentem.

- Gemma, nem kell a müzli? –kiabált utánam anyu.

- Nem vagyok éhes! –kiabáltam vissza.

- Nem éhes, mert szerelmes Peter-be! - kiabált Harry is, direkt hangosan, hogy én is meghalljam. Reakcióm csak az ajtóm becsapása volt. Peter a suli réme volt. Fogszabályzós, szemüveges és pattanásos. Mindenki megtartotta tőle a tisztes távolságot, ezért néha sajnáltam is. Tipikus kistesó duma, hogy a suli legfurább gyerekével piszkálják a nagyobbat. Akinek van kistestvére, tudja, mit éltem át.

- Készen állsz? –igazítottam meg Harry ingének gallérját.

- Persze. Mindig kész vagyok. –mosolygott kicsit önbizalom hiányosan. Butus volt, mert még mindig próbált előttem keménynek tűnni.

- És most, hölgyeim és uraim, a White Eskimo! –mondta egy férfihang a színpadom egy mikrofonba.

- Sok sikert! –ütögettem meg biztatóan tesóm vállát.

  A srácok kimentek, nagy hangzavar fogadta őket, senki nem nézett rájuk, mindenki beszélgetett egymással, az asztalokat és a székeket rendezték át. Harry elkezdte mondani, hogy köszöni, hogy eljöttek és, hogy ez élete egyik legfontosabb éjszakája, de semmit nem lehetett hallani. Könyörgőn nézett rám, mire én kikaptam az egyik statiszta kezéből a mikrofont és kicsit megütögettem. Olyan hangot adott ki, mint amikor valaki végighúzza a körmeit azokon a zöld, sulis fatáblákon. Hírtelen mindenki elhallgatott és Harry újra elkezdte a mondókáját. A dobos adta az ütemet, a gitáros követte és Harry a negyedik ütemnél csatlakozott be.

- If i can’t see you newt to me… - nevetve elsétáltam, és leültem egy fekete bőrkanapéra, valahol hátul az öltözők mellett. Egy szőke hajú lány jött oda hozzám és leült. Oldalasan rápillantottam, amikor ő is rám nézett.

- Szia. –kezdeményeztem. 

- Szia. Te mit keresel itt? –kérdezte, fenntartva a beszélgetést.

- Várok valakit. És te?

- Én is várok. Te kit? –folytatta.

- Az öcsémet. Te?

- A bátyámat. Tudod, ő ezek a srácok után jön majd, de késik és kezdek aggódni.

- Ezek a srácok a White Eskimo.

- Tudom. Ismered őket? Én az énekessel járok egy osztályba. Egész helyes, igaz? –virult, és rám villantotta hófehér mosolyát.

- Ööö… nem! –fintorodtam el.

- Miért? Göndör haj, cuki mosoly, szép szemek. Mi kell ennél több? –hajolt előre, hogy rá tudjon támaszkodni a térdeire.

- Az, hogy ne legyen az öcsém! –nevettem.

- Ő a te…? –hevesen bólogatni kezdtem. –Tudod, nagyon tetszik, és…

- És?- kérdeztem rá.

- Hagyjuk. Eddig is reménytelen volt az esélyem nála, de azt gondoltam, ha te segítenél, hogy észrevegyen… de miket is képzeltem… - tényleg csalódottnak láttam, és nem hagyhattam annyiban.

- Mi a neved? –kérdeztem barátságosan.

- Felicity. Felicity Skinner.

- Szívesen segítek. Mondjuk, megemlítem véletlenül, hogy milyen kedves lány vagy… - mosolyogtam rá.

- Hány éves? –kérdezte az előttünk ülő férfi.

- Tizenhat. –felelte Harry. A férfi gyorsan leírta, mint az eddigi kérdéseire a választ és átnyújtotta.

Beléptünk a Backstage-be. Négy órát üldögéltünk, de nem mondhatnám, hogy unalmas volt, mert Harry-vel folyamatosan csipkelődtünk egymással. Kereken négy órát, huszonöt percet és tizenkét másodpercet üldögéltünk, amikor egy nő elkiabálta magát:

- Harry Styles, Harry Styles készüljön! –Harry rögtön felpattant, megigazgatta magát. Én is felálltam, anyuval együtt és elkísértük a színpadhoz vezető átjáróhoz. Ott a műsorvezető kérdezősködött, majd amikor rákerült a sor, felment a színpadra. Minket nem engedtek ott maradni, ezért hátul, egy nagy képernyőn nézhettük végig a bemutatkozását.

- Hello. –köszönt.

- Örülök a találkozásnak, hogy hívnak? –kezdte Simon.

- Harry Styles.

- Oké, Harry, hány éves vagy?

- Tizenhat.

- Mesélj egy kicsit magadról!

- Egy pékségben dolgozom. –a fejemhez kaptam. Nem hiszem, hogy erre voltak kíváncsiak.

- És Harry, te otthagytad az iskolát és dolgozol, igaz?

- Szombatonként dolgozom, de befejezem az egyetemet és szeptemberben leérettségizem.

- És mit fogsz tanulni az egyetemen?

- Jogot, pszichológiát, üzletet és még mást is, de nem vagyok benne biztos.

- Szóval, miért jöttél ide ma?

- Mindig szerettem volna jelentkezni, de túl fiatal voltam.

- Mit fogsz énekelni?

- Steve Wonder-től az Isn’t she lovely-t.

- Oké, sok sikert! –anyu ár majdnem elsírta magát. Harry elkezdett énekelni, és ahogy hangja felcsendült, a közönség őrjöngni kezdett. Büszkén néztem a képernyőt, tudtam, hogy egyszer megtörténik ez vele. Amikor befejezte, mi is elkezdtünk tapsolni. Mindenki igennel szavazott, kivéve Louis-t, mert szerinte nem volt elég érett. De végül is tovább jutott.

- Na, hogy van az én csodás kisöcsém? –cuppantottam az arcára, mire ő letörölte.

- Csodás? Ha jól emlékszem, két napja még szemét voltam. –mosolygott.

- Ne rontsd el a pillanatot. –böktem oldalba.

- Na, jó, Gemm, mit akarsz? - figyelmen kívül hagytam, és az ölébe ültem, majd átkaroltam a nyakát.

- Tudod, drága kisöcsém, ha híres leszel… tudod, mennyire el akartam menni Milánóba, és van az a cuki Louis Vuitton táska… - próbálkoztam.

- Semmi értelme, Gemma, nem viszlek sehova.

- És a táska? –folytattam a könyörgést.

- Ne is álmodj róla. –nevetett és lelökött.

- Visszavonom, még midig szemét vagy.

- Kiestem. –sírt a telefonba.

- Mi az, hogy kiestél? –én is bekönnyeztem.

- Vége van, Gemma! Az álmaim összetörtek, vége az életemnek.

- Dehogyis van vége, hiszen még csak most kezdődik! –hallottam, ahogy kifújta az orrát –reméltem, hogy egy zsebkendőbe.

- Mennem kell, Nicol hívat. Szia! –köszönt el.

- Szia, és ne keseredj el! –de már kinyomta.

És itt kezdődött a híres One Direction hírneve. mindenki tudja a folytatást, de nem mindenki ismeri, milyen érzés volt elveszíteni az öcsémet.