#Chapter 1

Ültem a kanapén, kezemben a nagy fagyis dobozzal. Néztem a TV-t, ami az utolsó X-factor adást játszotta le. Ez már a döntő volt, és nagyon büszke voltam Harry-re, hogy idáig eljutott. Már éppen jött volna az eredményhirdetés, amikor csengettek az ajtómon. Kiabáltam, hogy várjon egy kicsit. Megint megszólalt a csengő, ekkor már azt kiabáltam, hogy nyitva van, de a vendégemnek nagyon tetszhetett a hangja, mert tovább nyomkodta. Maximumra csavartam a TV hangerejét, de a csengő zaja még mindig túlzengte. Mérgesen szorítottam meg a piros, kötött huzatos díszpárnát, amit még a nagyitól kaptam, hogy elfojtsam a számból épp kibuggyanni akaró trágár kifejezéseket, körülírva vele azt, hogy miért szereltettem fel ilyen hangos csengőt.

- És, aki a döntőből ma harmadikként indulhat haza… - a műsorvezető húzta az időt, mintha direkt lassított felvételben nyitotta volna ki a borítékot, ami a harmadik helyezet nevét rejtette. –A… - az újabb csengőszó miatt nem hallottam semmit. – Gratulálunk a One Direction-nek. –a párna kiesett a kezemből, csak akkor vettem észre, hogy nyitva a szám, amikor kiszáradtam. Megfogtam a távirányítót és a TV-re irányítottam, hogy kikapcsoljam. Magam mellé ejtettem és meredten bámultam a fekete képernyőt.

Megint megszólalt a csengő –teljesen elfelejtettem, hogy valaki vár rám az ajtóban. A sokkos állapotot még mindig nem sikerült legyőznöm, de a meglepettséget az öröm és a büszkeség váltotta fel. Elhatároztam magamban, hogy akárki áll az ajtómban, megölelem. Odaszaladtam, és olyan erővel téptem ki a keretből, hogy az majdnem leesett a félfáról. Nem nagy meglepetésemre Jack állt az ajtóban. Úgy ugrottam a nyakába, hogy majdnem hátra esett –velem együtt-, de szerencsére volt olyan jó kondiban, hogy megtartott.

- Na, Styles. Mi van veled? –nevetett, majd kicsit feltolt, de lábaim még mindig nagyon gyengék voltak, ezért ő tartott két kézfejével.

- Harmadikok lettek, Jack! –nem szólt semmit idegesítő, sikolyszerű kitörésemre, de álla szinte a padlót verte a meglepetéstől. Elengedett, kezei a vállaimról a derekamra csúsztak, felemelt és elkezdett velem pörögni –nem volt nehéz dolga, mivel vagy 10 centivel alacsonyabb vagyok nála. Észre sem vettem, hogy a nagy pörgés közben lejöttünk a két fokos betonlépcsőn, és már a postaládán is túlmentünk, egyenesen ki az út közepére. Ott megálltunk, lerakott, és szemével némán gratulált.

Vakító fények sütötték meg arcom bal oldalát, majd éles dudálást hallottam, mire leesett, hogy oda kéne néznem. Egy nagy, kék kamion közeledett felénk. Jack félre lökött –bőröm csattant a betonon, és mintha reccsent is volna valami-, és körülbelül két másodperc után rám ugrott, nehogy elüsse a jármű. Amikor elhajtott a vörös szakállas, mogorva sofőr –jó pár mondat után, ami nem volt valami kecsegtető-, felsegített és besétáltunk a házba. Leültünk a kanapéra, és belőlem tört ki először a nevetés.

- Ilyet soha többé! –bambulta szemrebbenés nélkül az elsötétült képernyőt, remegő ajkakkal, ujjait belefúrva a díványba.

- Miért? Szerintem egész izgi volt. –mosolyogtam rá, amennyire csak tudtam. Megbotránkoztatva rám nézett, mintha kimondta volna, hogy: mi bajod van neked? Felkacagtam, és úgy folytattam: - Végül is, nem minden nap mondhatom el magamról, hogy „testközelbe” kerültünk. –ennél már őt sem hagyta nyugton a nevetés. Szoktuk egymást ilyenekkel szívatni. Játékosan vállba boxolt, mint egy pasi havert, de kicsit sem olyan durván. Megint csengettek, egyszerre álltunk fel és versenyeztünk az ajtóig –én nyertem. Barátnőm állt a küszöbön, és kérdés nélkül bekúszott a köztem és Jack között lévő, apró, levegős helyen. Tőle már megszoktam. Behuppant a kanapéra, bekapcsolta a TV-t, átkapcsolt a VIVA-ra, felhangosította a zenét, majd kisasszézott a konyhába. Kíváncsian követtük, hogy mi sülhet ki ebből, de mi be sem értünk az étkezőbe, ő már ki is jött.

- Pizza party DJ LULU-val! Wohoo! Musza, induljon a risza! –elkezdte mozgatni a csípőjét, és úgy közeledett felénk. Kinevettem, mire erősen hátba vágott. Jack szerint egy nagy, piros kéznyom maradt a hátamon –mert Adam Saaks póló volt rajtam, amiből az ember háta kint van. Ismét beült a kanapéra, és fogalmam sincs honnan, de elővett egy doboz Hell-t és vígan kortyolgatta.

- Mire ez a nagy bulizási kedv? –kérdeztem meg tőle, félve, hogy megint kapok.

- Ahj, drága barátosném, hát nem tudod? –csinált úgy, mintha nálam szellemileg nem lenne minden rendben. –A testvéred bandája harmadik lett! –ez a mondat a sikoltás és az ordítás között hangzott el.

- Tudom! –kiabáltam én is. –Oh, és képzeld, ma halál közeli élményünk volt! –mosolyogtam.

- Na, mi volt? –fejét megtámasztotta a háttámlán pihenő kezével.

- Majdnem elütöttek. –eléggé furcsán nézett rám, hogy én ennek vajon miért is örülök. Egy legyintéssel elintéztem a magyarázkodást, és örülök, hogy ennyi elég volt neki.

- Nézzünk filmet. –ajánlottam. Jack átkarolta a vállamat, megfordított és elindult velem a hálószobám felé. Bementünk, végignéztem a CD sorokon, majd kiválasztottam a Nagyfiúkat. Nagyon jó vígjáték, mindenki tudja, ha Adam Sandler és Rob Schneider egy filmben játszanak, az valami isteni. Lementünk, Lulu már elhelyezte magát egy pokróc alatt, ahová mi is befértünk, ezért oda is bújtam, míg Jack berakta a filmet. Végigröhögtük és én voltam az első, aki elaludt… Jack vállán.